Törvénytelen gyerekből illegális kommunista, körön belüli főelvtársból és belügyminiszterből börtönlakó, majd rehabilitált, a népfelkelés elismerőjéből annak elnyomója, tömeggyilkosból, Moszkva kiszolgálójából keleten és nyugaton elismert politikus, a nép „Jancsi bácsija”. Az új gazdasági mechanizmus megfojtója, a hetvenes évek puha diktátora, aki sokak szerint akkoriban megnyerte volna a szabad választásokat is. Voltak, akik a két világrendszer közti lavírozás nagymesterét látták benne; mások úgy gondolták, falvédőbölcsességeit csak azok kedvelik, akik, hozzá hasonlóan, hokedlin ülve szeretik enni a paprikás krumplit. Palotában soha nem lakott, gyereke soha nem született, felesége nevét évtizedeken át csak a hozzájuk legközelebb álló emberek ismerték. Azt írták róla, ha saját magát látta a parlamenti vetítőben a Híradóban, kiment a teremből. Egyszer felszállt a kettes villamosra – amit más kelet-európai diktátor nem tett meg; a kommunista világban Fidel Castrón kívül csak ő mondhatta el magáról, hogy a hivatalos sajtó nem biggyeszti minduntalan a nevéhez az „elvtárs” megszólítást.
Kádár Jánossal a mai napig birkózik a magyar köztudat, mely a huszadik század meghatározó magyar politikusának pályáját, életét s mindenekelőtt hatását sem dolgozta fel. 2006-ban, a választásokon nem csak az utódpárt táncolt azon a borotvaélen, amelyet a kádári idők hamis nosztalgiája jelent. Közkeletűvé vált a „Kádár népe” kifejezés, s idén a panelprolik helyett ennek a népnek ígért az ellenzék százezer forintos minimálbért és árfékentartást. Arról azonban, hogy ki volt az az ember, akinek a politikai kísértete még 2006 tavaszán is árnyékot vetett a választási plakátokra, vajmi keveset tudunk.
A hazai tollforgatók ódzkodtak attól, hogy Kádár szellemét és életművét felboncolják. Sokat hivatkoztak arra, hogy még csak nagyon kevés idő telt el halála óta, és szükség van arra a bizonyos „történelmi perspektívára”, amelynek híján nem állíthatók kontextusba a közelmúlt történései. Az igazi ok azonban alighanem másutt rejlik. Aki arra vállalkozik, hogy Kádár Jánosról könyvet írjon, egyben arra is kísérletet tesz, hogy tükröt tartson Magyarország 1956 és 1989 közti társadalma elé.
Azt az embert, aki nem tart attól, hogy magára zúdítsa a jó elvtársak haragját, Roger Gough-nak hívják. Az angol történész szélesre nyitja közelmúltunk ablakát, friss levegőt engedve be abba a fojtogatóan fülledt intimszférába, amely nemcsak a Kádár-korszakra volt jellemző, de részben még az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóját ünneplő Magyarországra is igaz.
2006
544 old, 21 cm x 15 cm
