Az Olvasó kulcsregényt tart a kezében. Kettős értelemben is kulcsregény ez: nemcsak irodalmi műfaja szerint, hanem mert a könyv szerzője maga is egyik kulcsszereplője az évszázad politikai botrányához, a Watergate-ügyhöz vezető eseményeknek.
Ha igaz az, hogy a stílus maga az ember, akkor Ehrlichman itt talán akaratlanul is túlságosan sokat árult el főhőseiről. Ha valaki, akkor a szerző tudhatja, hogy a valóságban lezajlott-e szemtől szemben ilyen tartalmú és stílusú párbeszéd Nixon elnök és Helms CIA-igazgató között. Az azonban perrendszerűen oka lett az elnök bukásának -, hogy Nixon, két legközvetlenebb munkatársa, Bob Haldeman és John Ehrlichman útján (a regénybeli Frank Flaherty és Carl Cuncan), megfenyegette Helmset: ő is bajba kerülhet, ha a CIA nem működik közre a Watergate-betöréstől a Fehér Házhoz vezető nyomok eltüntetésében. A fehér házi "munkamegbeszéléseket" rögzítő magnófelvétel tanúsága szerint Nixon 1972. június 23-án - hat nappal a Watergate-betörés után - utasította Haldemant és Ehrlichmant, hogy rendelje be a Fehér Házba Helmset és helyettesét, Walters tábornokat (alias Arnie Pittman) és közölje velük a következőket:
"... Az elnök úgy véli, hogy ez a dolog (Watergate) újra felnyitja az egész Disznó-öböl ügyet is... Hunt (alias Lars Haglund) átkozottul túl sokat tud... Ha kiderül, hogy ebben is benne volt, az rossz fényt vetne a CIA-ra, kedvezőtlen megvilágításba helyezné Huntot és felszínre dobná az egész Disznó-öböl ügyet, ami, úgy gondoljuk, nagyon szerencsétlen lenne - mind a CIA-ra, mind pedig az országra nézve... Mondjátok csak meg neki (Helmsnek), hogy - coki! Csak annyit mondjatok, hogy jó lesz vigyáznia, mert Hunt belekeveredése erre az egész ügyre kiterjed..."
1980
265 old, 21 cm x 13 cm
