Brigitte Reimann: Franziska Linkerhand

„Istenem, ​Ben, Ben, hol voltál egy évvel ezelőtt, hol voltál három éve? Milyen utakon jártál, mely folyókban fürödtél, milyen nőkkel háltál?… Szeretném megháromszorozni az életemet, hogy utolérjelek annak a hosszú, hosszú időnek a végén, amíg nem voltál.”
Szerelmes asszony kiáltásával kezdődik ez a regény. Ugyanazzal végződik is: „Ó, istenem… hogy éljek erős kezed nélkül… amely átfogta a nyakamat gúnyosan-védelmezőn, amely megtanított a vállamra és a combomra, a mellemre és a hasamra, és, igen, végül a gyönyörre, amit addig csak könyvekből ismertem… vadul burjánzó vadvirágokat látok, babérbokrokat, egy fán gránátvörös gyümölcsöket…”
Véletlen, hogy két azonos, egyformán életre szomjas, szenvedélyes kiáltás indítja és zárja a művet. Posztumusz kötete ez Brigitte Reimann-nak; végén a sajtó alá rendező jegyzete közli: "…nem tudta befejezni regényét. 1973. február 20-án meghalt – még nem volt negyven éves – rákban. De noha betegsége miatt élete utolsó éveiben egyre többet szenvedett, noha félt, és végül biztosan tudta, hogy az orvosok rendkívüli fáradozásai sem állhatják útját a legrosszabbnak, erős akarattal írta tovább az 1963-ban elkezdett regényt.
Az olvasó végül azt fogja mondani, hogy ebben a műben semmi sem véletlen, semmi sem megkomponált, elhatározott, és hajlani fog arra, hogy ez a mű, amely képei, jelenetei, eseményei, fölvonultatott alakjai, típusai, konfliktusai szerint tulajdonképpen korántsem lírai regény, mégis az. A teljes emberi élet, a cselekvő-alkotó jelenlét lobogó vágya azzá teszi. Tragikus hátterű életdicsérete néhány bujkáló önéletrajzi elem – talán legtöbbet mondóan az, hogy a főhősnő föl-fölidézi nagyanyja művelt-rezignált megjegyzését egy korán meghalt rokona „rövid és szép” életéről: „courte et bone”, s ez az idézet szinte jelszó.
De az olvasót az sem fogja meglepni, hogy az emberi jelenlét és az élet teljessége mekkora látszólagos ellentmondások kibékítésére, milyen többszörösségek harmonikus egyesítésére képesíti az írónőt. Hősnője fiatal, becsvágyó építész, tervrajzokhoz, betonpanelokhoz, statikához ért, ugyanakkor szerelmében gyötrődő, mélyben-magasban járó nő. A szocialista rend képzett, meggyőződéses híve, ugyanakkor úri-polgári eredetének, gyermekkorának némely tiszta emlékét meg nem tagadó ember, büszke, nem neofita. Szépségeszményekért lelkesedő, intellektuális szabadságra vágyó, de társadalmi lény. Fiatal hazája politikájával egyetértő, de hibákat, túlzásokat, merevségeket keményen bíráló szocialista. Nem meglepő a szintézis kívánsága, az a már-már a lehetőségeket meghaladó igény, hogy minden siekr és kudarc, öröm és keserűség, egy élet és egy átváltozó világ minden értéke egyesüljön egyetlen műben. S ezért nem meglepő az sem, hogy ennek a hatalmas regénynek – eposznak – a hősnője hol első személyben beszél, hol harmadik szeméyben, nem is ritkán ugyanabban a mondatban váltogatja a személyt, hősnőjével elégedetten, önmagával elégedetlenül, világának örülve, világára hargudva.
1977

607 old, 20 cm x 15 cm