Pesti album. Krúdy Gyula a legkellemesebb és legérdekesebb beszélgetők egyike. Ez az ő ereje, a beszédnek egész különös adománya, a mit elsősorban a hang tesz, az író lágy, érzéki, meleg hangja, a melybe mindig elegyül egy kis szomorúság, az elmúlt és meglévő dolgok melankóliája, az élet fájdalmas szeretete, a mely ezen az alaphangon fölül mindig másképp modulál a szerint, hogy miről és mit beszél s a melyben tulajdon képen az elbeszélő élete és egyénisége lélegzik. Erős líra van ebben a hangban, búsongó, kissé szentimentális, de nem férfiasság nélkül való, – az író maga is meghatódik a saját hangjától, mint a magányos esteli muzsikáló, a kiből könnyeket fakaszt a saját hegedűjének a szava. Ez a fontos, ez a hang, fontosabb a mondanivalónál is, a mely nem egyszer kis-súlyú és elfolyó, mindenki másnak az ajkáról irrelevánsnak hatna, de Krúdy az elmondás módjával jelentékennyé és érdekessé tudja tenni. Alakok suhannak el előttünk, félhomályban, nem is a földön járva, hanem csak úgy lebegve, fantomok inkább, mint realitások, nem megfigyelés és valószerű reprodukálás szüleményei, hanem a futó hangulatéi, az író belső hullámzásának kivetítődései a világ sötét felületére, – Krúdy nem vesződik azzal, hogy szigorú, biztos és határozott körvonalakat adjon történeteinek és alakjainak, az életnek nem az anyaga, hanem a muzsikája hat rá, nem három dimenzióval dolgozik, hanem mint a spiritiszták a szellemeket, egy negyedik dimenzióba, a saját hangulatába helyezi el a világ képeit, a mint feltűnnek előtte. Semmi más nem tartja össze mondanivalóját, mint a belőle áradó líra, ő nem komponál, nem osztja be színeit és formáit bizonyos terv és cél szerint, inkább úgy dolgozik, mint a naturalista muzsikus, a ki kotta nélkül, nóta nélkül is, csak úgy hegedüli magának azt, a mit a hangulata pillanatnyilag sugall neki, a nélkül, hogy törődnék vele, hol lesz vége egész szabálytalanul csapongó áriáinak, meddig terjednek ki és milyen részét foglalják magukba a hangok világának. Egészen sajátságos művészet a Krúdyé, teljesen az ő saját műve, senki máshoz nem hasonlítható, minden megszokástól és tradíciótól független, minden befogadott formát felbomlasztó, kizárólag és teljesen az ő egyéniségétől függ, – mindennél bizonyítóbb erejű próbája annak, hogy a művészetben végeredményben minden az emberen múlik, a művész személyiségén.
(Vasárnapi Újság, 1919/4. /január 26./ 45. p.)
1985
582 old, 21 cm x 15 cm
