Judy King: Lángoló december

„Amikor felfedezte, hogy csak úgy sikerül elaludnia, ha Adam Barton mély és gyengéd hangját fel tudja idézni, hideg veríték öntötte el. A paplant ledobta magáról, s a gyűrött párnát a szoba másik végébe hajította. Felkelt, s kapkodva öltözni kezdett. Jócskán elmúlhatott már éjfél. Az agyában egymást kergették a gondolatok. Miss Mitchell fecsegése s veséig hatoló pillantása, ahogy faggatta őt, Andy szavai a kutya eltemetése után, majd az a szégyenletes eset Steve-vel, s az ő odaadó teste. Odaadó? Igen, igen. Elgyengült, s ezt Steve észrevette. És azóta is hányszor érzett a testében hasonlót, amikor álmatlanul forgolódott. Szégyenkezett. Még Stephanie Goldsmith hírhedt fotója is felrémlett a szeme előtt, a szépséges pucér fenék. Katherine hallotta a fülében a vére dobolását. Tehát amit a fenék miatt telepedett le itt, az isten háta mögött Adam Barton. Undorító. Nevetséges és undorító.”