Vjacseszlav Siskov: Elszállt a sötétség

„-Felteszem saját aranyfogamat – jelenti be komoran, kitátja száját, s megmutatja partnereinek hat aranyfogát. A fogait sorban gyorsan eljátssza. A valutázó hájas képén könnycseppek peregnek, a kétségbeesés ráncai szabdalják gyöngyöző homlokát. Fekete kecskeszakálla szánalomraméltóan remeg. – Legyen szíves, Andrej Andrejics, feküdjék le egy kis időre. Legyen oly nagylelkű, s tátsa ki a száját. Szélesebbre…Még jobban! Tátsd már ki teljesen! A szakértő egy szöggel villámgyorsan kipiszkálja az aranyfogakat. A cella röhög. Andrej Andrejics arccal lefelé, nyögve az ágyra zuhan. Válla remeg. A játék változatlan hévvel folyik tovább. A Gróf váratlanul kifigyelte, hogy Ducus Pjotr, aki a bankot adja, anélkül hogy a paklira pillantott volna, elkapta a legfelső lapot, s a pakli aljára dugta. – Csalsz! – üvöltötte a Gróf, s torkon ragadta Ducus Pjotrot. A bankot adó játékos hadonászni kezdett, hörgött. Egyszerre öten estek neki Ványka Grófnak, Csecsetka lázasan cibálta fel magára elvesztett ingét. A Gróf perdült egyet, s mind az öten lerepültek róla, akár medvéről a kutyakölykök. Egyik markával a gallérjánál, a másikkal a gatyájánál megragadta Ducus Pjotrot, s olyan erővel vágta neki az illemhelyet eltakaró spanyolfalhoz, hogy a deszkák, akár az üveg, száthasadtak, s a bankos feje beleragadt a keletkezett lyukba. – Őrség! Tolvajok! – üvöltötte Ducus Pjotr.”