Egy elbeszélést, egy kisregényt és egy regényt fűz össze ebben a kötetben a műfaji hasonlóság: mindhárom az „izgalmas olvasmány” kategóriájába tartozik, amelynek ma hazánkban vitathatatlanul Berkesi András az egyik legjobb művelője. Azt talán mondani sem kell – tudják az olvasók –, hogy Berkesitől távol áll az öncélú izgalomkeltés. Minden írásában politizál; a szereplők politikai tevékenységének konspiratív, illegális jellege adja természetes módon az izgalom „keretét”. Aligha volna ildomos még csak célzás formájában is utalni az ilyen műfajú történetek szükségképpen rejtvényszerű cselekményére, s különösképpen nem a végkifejlettel adódó „megoldásra” – s e követelmény ellen még akkor sem vétünk, ha tudtára adjuk az olvasónak, hogy a „Szól a kakas már…” hőseivel találkozhatott színpadon is, a „Viszontlátásra, Harangvirág” című játék megtekintésekor. A regény – amely egyébként korábban íródott, mint a színmű – igencsak más, mint a színpadi változat, sok-sok újat ad hozzá képest. Ugyanez áll, még nagyobb mértékben, a „Tomson kapitány”-ra. A „Hídavatás” pedig – egy cattarói matróz rövid története – mintegy intonálja a kötet élén mindazt a szemléletbeli újdonságot, amit a két utána következő, csak idézőjelesen „ismert” Berkesi-történet tartogat az olvasó számára…
