„A férjem is izgatottan járt-kelt ide-oda, szokása szerint szüntelenül maga elé motyogott, azt dünnyögte: "Új szakasz kezdődik az életünkben.” A kifejezés a levegőben volt, 1954-et írtunk, éppen akkor ülésezett a III. pártkongresszus, az „új szakaszt” akkor hirdették meg a politikában, könnyű volt fölkapni – Tamás soha semmit nem talált ki magamagától.
Új szakasz! Mi, pártmunkások az előző év júniusának megrázkódtatásai után úgy éreztük, ismét biztosan ülünk a lovon. A vezetők újra meg újra deklarálták a párt egységét, átfogalmaztak néhány, előzőleg hibásnak bizonyult határozatot – múló epizódnak tűnt a bizonytalanság, s mi épp azokban a napokban kaptuk meg a lakáskiutalást.
Beköltöztünk tehát, s én azonnal bevettem magam a konyhába – szégyelltem Tamás előtt az elérzékenyülésemet –, nagy műgonddal vacsorát készítettem (ez is csoda volt, korábban Kisanya soha nem engedett főzni, mindig zavart „pihenni”, hogy tanulhassak), aztán asztalhoz kiáltottam a férjemet. Ünnepélyes pofával került elő, vigyorogva egy üveg pezsgőt húzott elő az aktatáskájából.
Életemben nem ittam még pezsgőt; Tamás rávett, hogy egy hajtásra végezzünk az első pohárral, be is csíptem tőle, a munkám pedig kárba veszett, az étel ugyanis meredtre hűlt az asztalon, mi pedig – oktalanul és szégyentelenül – villanyfényben szeretkeztünk egymással.
Mikor felocsúdtam, ugyanúgy, mint imént, megrázott az undor. Tamás azt hitte: fázom, betakargatott, mellém ült az ágy szélére, üdvözült ábrázatot csinált, megint elkezdte az „új szakaszt”.
Hogy „mától mindenben” új életet kezdünk."