Századunk viharos társadalmi és szellemi mozgalmainak, változásainak túlélő részesei, korunk „nagy öreg” személyiségei az összegzés szándékával, az átéltek értékelésének, megértésének igényével gondolják végig életútjukat, készítik memoárjaikat. A költő Szabó Lőrinc az elsők között érzett rá erre a világirodalmi jelenségre, kétkötetnyi méretű ciklusban (Tücsökzene, A huszonhatodik év) rajzolta meg egy személyiség alakulásának és kapcsolatainak történetét. Verseinek ismerői is kikövetkeztethetik életútját. Teljes életrajzot mégsem hagyott ránk a költő.
Ez a kötet dokumentumokkal (levelek, naplók, interjúk, műértelmezések, rádióelőadások) keresi a költők mű és alkotójának élete közötti kapcsolatot. Igyekszik megteremteni a meg nem írt memoárt. A költő minden korszakából, majd minden jelentős tevékenységéről található benne dokumentum.
Szubjektivitásában is hasonló ez a kötet a memoárokhoz: egy nagy költő így látta önmagát, műveit és helyét környezetében. Csakhogy nem utólag készíti életrajzát, hanem élete különböző pillanataiban fogalmazta meg helyzetét. A kötet éppen ezt a jellemzően változó-alakuló öndokumentálását tartalmazza, az élő Szabó Lőrincet idézi meg.