Paudits Béla önvallomását vezeti a kezébe. Külön köszönet illeti őt azért a hihetetlen őszinteségért, amelyet azért tanúsított, hogy Ön, kedves olvasó, ne érezze becsapva magát, ha a könyv végére ér. Nem szépített semmit, nem cukormázzal leöntött öndicséret kapott itt helyet. Paudits nem igyekezett hibátlannak beállítani magát, és nem titkolt semmit. Bár tehetsége, és az, amit a színház világában elért, talán felhatalmazná arra, hogy kissé rózsaszínre fesse saját nimbuszát. Nem tette. Olyan dolgokról vallott, amelyekről eddig még soha, senkinek. Magánéletéről is, amiről valóban keveset tudhattunk.
"Csodálatos ez a pálya. Szép, de hálátlan. Pontosabban az emberek teszik azzá. Pedig becsülni, szeretni kellene azokat, akik ezt a hivatást választják. Engem hamar elfelejtettek. Gyorsan kiosztották a szerepeimet, mikor kiestem belőlük.
Azt hittem a közönség is ilyen gyorsan felejt, de ez nem igaz. Még ma is meglepődöm, ha megállítanak az utcán, ha felismernek és a szerepeimből idéznek.
Olyan régen játszottam színházban... Igaz, még megtapasztalom néha az "angyali érzést", amikor különösen jól sikerül valamelyik önálló estem. Ez maradt csupán, és civilként a színház.
Mert nagyon sokat járok színházba a mai napig. Nyomon követem a tehetségek útját, és tudom, nagyon sok van köztük. De ez a világ már nem róluk szól, ahogy régen még rólunk...
Ma a háromperces sztároké a világ. Talán nem is baj. A nagy öregek már úgyis elmentek, és rájuk még tudunk emlékezni.
Csak az szomorít el, hogy a fiatalokból így nem lesznek nagy öregek.
És akkor kire fog a jövő új nemzedéke emlékezni?"
Paudits Béla
253 old, 20 cm x 14 cm
