Kautzky elbeszélései mindenekelőtt gazdag életanyagukkal nyűgözik le az olvasót. Mintegy fél évszázad magyar történelmének jelképességük folytán jelentős epizódjairól olvasunk a kötetben, amely egységes egész, anélkül hogy az író a novella szükségszerű zártságán erőszakot téve, regényfejezetként sorakoztatná őket egymás mellé. Elsősorban azért egész, mert a gyereklét eseményeitől az érett, tapasztalatokban, élményekben gazdag felnőttkor mindennapi és kivételes pillanataiig ábrázol az író az idő és a helyszín által meghatározott átlagos és kivételes sorsokat, jelképessé emelet epizódokat. Másrészt azzá válik a könyv az előadásmód révén. Kautzky novellája egy történetnek, egy feszültségében már-már drámafelvonásként ható eseménynek csak a leglényegesebb körvonalait vázolja fel, egy helyzetnek mintegy csak az erővonalait, amit a szereplőknek a feltett, de el nem hangzott kérdésre adott válasza teljesít ki. Az egyes novellák szerkezetének a kimondás és az elhallgatás, a párbeszéd vagy a belső monológ szavai s a köztük levő csend egyformán és egyenrangúan mellőzhetetlen eleme, az eljárás megismétlődik a könyv szerkezetében is, szoros kapcsolatot teremtve az egyes írások között. Ez a technika szinte szerzőtárssá teszi az olvasót. Nemcsak feszült figyelemre készteti, de arra is, hogy az íróval együtt az igazság mérlegére tegye saját emlékeit, élményeit, tapasztalatait, tetteit, a novellahős sorsát figyelemmel kísérve, azonosulva vele, megkérdezze magától: mit tettem volna itt és most én? Az olvasóban, az olvasó reakciói révén válik végképp teljes egésszé a könyv, teremtett voltában is a valóság hiteles képévé, jelképpé egyszerre.
