Sásdi Sándor: Veronika

Amikor Gustave Flaubert-t híres regényhősnőjéről faggatták, így felelt: "Madame Bovary? C'est moi!" Művemben, amelyet az olvasó most a kezében tart, úgyszólván szétapróztam magamat, a kinevettetés kockázatát vállalva mondom: valamiképpen Tundra, a kutya is én vagyok, az "aki" alázatosan lépked a kastély fiatal úrnője után. Én vagyok Ernő, a gyámolításra szoruló "lovag", a könnyelmű, léha, nőcsábász uraság, de osztozom Veronika, a hősnő bolondériáiban, annyira, hogy visszatérő, kísérteties álmait is elfogadom. Én vagyok a parádés kocsis mezítlábas gyereke, aki csak a kastélyok díszes kapujáig juthat el, de az igásudvar poros félszerében célravezetően hancúroz az uraságlánnyal, felpattan a sutba dobott jármű bakjára, hajtja a láthatatlan fogatot elképzelt hegyen-völgyön át, miközben szorongatja. öleli azt, akit társadalmi törvények tüskés sövénye választ el tőle. Az én "Bovaryném", Veronika is lázadóan, merészen próbál menekülni az unalom sűrű szürkeségéből. Néha magasra szárnyal, néha lezuhan, mert tulajdonságaink sokfélesége sokféleképpen érvényesül. Nem vagyok "embert teremtő" író, alakjaimat a való életből halásztam ki, de a kegyelet nemcsak az alakok maszkírozására kötelez, hanem arra is, hogy a történet felidézésében a "Dichtung und Wahrheit" klasszikus követelményeit kövesse. Ilyenféleképpen csalok a lokal kolorittal: megyéket összevissza cserélgetek, városokat játékosan áthelyezek, utcanevekkel úgy manipulálok, hogy turista legyen a talpán, aki az én térképemen kiismeri magát.
Nyolcvanöt éves korában kezdhet-e újabb regénybe az író? Szemérmesen ezt kérdeztem baráttól, ellenségnek tartottól és a legfontosabbtól, a kiadótól. Az első, féltve engem a csalódástól, kevés szóval, több hallgatással reagált, a második beugratásszerű lelkesedéssel biztatott, kiadóm, amelynél a felszabadulás óta – az utánnyomásokkal együtt – több mint félszáz művem jelent meg, szinposzisom kézhezvételét követő héten elküldte a szerződést. Én tehát nekifogtam, hogy elmondjam – kétségkívül az utolsót, – ami még kikívánkozik belőlem, és ami fiatalságom legszebb titka. Így kaptam lehetőséget arra, hogy az igásudvarról nemcsak parkba, hanem fényes parkettű, szőnyeges szobákba is bemerészkedjek.
Ha kegyeleti követelmények, technikai megoldások, íratlan törvények kényszerítenek is némi átmázolásra, makulátlanul igaz az útszéli kőkereszt, amelynek megfeszítettje sokkalta jobban hasonlít alkotójára, Inhóf bácsira, mint a tradicionális Krisztusra, igaz a puszta cselédeinek verejtékezése, acsarkodása, igaz hogy Katics Veronika lakodalmán rezesbanda muzsikált, igaz hogy Jezsa Ambrus temetésén tizenkét strófás búcsúztatót kántált a kántor, igaz hogy Géza uraság választási borjúval fizetett az elcsábított Buni Ilkáért, igaz hogy az uraság felesége csigamintás delénruhában surrant be az öntőasszony háza kapuján, igaz, végtére is minden igaz, mert sok mindent annyira visszájára fordítottam, hogy abból a legfurcsább valóság kerekedett.
Végül az olvasó elnézését kérem azért, mert mondanivalóm túlságosan szomorúra sikeredett. Tudom, hálás feladat lett volna a tragédiák elkenése, esetleg valamiféle happy end, de írói magatartásom velejárója: ha etikai vagy művészi követelmények következtében engedményekre reászánom is magamat, a hamisítást nem kedvelem.