Vajon mit hozunk magunkkal gyermekkorunkból? Megszabják-e jelenünket, életutunkat azok a lélekformáló, rontó-építő válságok, amelyek a gyermeket, a tulajdon arcát kereső kamaszt érik? Moravia mindenesetre kedvvel ábrázolja az emberré érés nehéz, testi-lelki feszültségekkel terhes pillanatait. Erről szól 1944-ben írott kis remeke, az Agostino is: a fiatal és még szép anya bűvöletében élő kis polgárfiú egyszer csak ráeszmél, hogy olyan meghittnek tudott kapcsolatuk jóvátehetetlenül megromlik: riadtan döbben rá, hogy anyja külön életet él, hogy udvarlója van. Otthonos világa hirtelen idegenné válik, s újat még nem tud helyette találni. Az Agostinóban az író főként a finom lélekrajzra ügyel. Lélektani tanulmánynak tetszik első pillantásra A megalkuvó is: egy tartalmas kapcsolatok híján nevelkedő, rossz ösztönei rabságába kerülő gyermek felnőtté érését rajzolja meg Moravia. Csakhogy a regény hőse, Marcello, olyan korban él, amikor a kártékony hajlamok az intézényekben, hivatalokban szinte korlátlan lehetőséget kapnak, veszedelmesen felerősödnek. A fasiszta Olaszországban szánandó gyerek-hősünk gátlástalan dúvaddá züllik. S miközben Moravia szennytelen pontossággal boncolja Marcellót, közegét: a két világháború közti olasz társadalmat is átvilágítja. Így válhat ennek a kisiklott sorsnak a rajza egy sötét korról mondott kemény ítéletté.