Valahol a mélyben, hosszanti völgyében hömpölygött a Maros, ideföntről láthatatlanul. Körös-körül hegyek, megbúvó völgynyílások, betelepítve katonasággal. Ismeretlen erődszázadok: hegyivadászok, utászok, tüzérség, gyalogság egészen a határig, a Kárpádok vonaláig. S azon túl a front, a közeledő háború. Úgy csöppentünk bele, mint egy végzetes félreértésbe. A történelemmel akartam találkozni, azért rohantam le az utcára. Fölösleges volt. Itt van. Bezúdul ajtón, ablakon és keresztülgázol rajtunk. A háttérben üresen zümmögő rádiókészülék egyszerre megzörrent, s lidérces szóáradattal jelentette be, hogy Szálasi Ferenc átvette a hatalmat. Mégegyszer visszanéztem a sarkon. Gyerünk! De hová? Gőzöm sincs, öregem, csak arról, hová ne! Haza például, mert ott föl vagy jegyezve. Tűnj el. Lépj ki a rubrikáik közül, csapd a fejedbe a láthatalanná tevő ködsüveget. Aki huszonegy évet eltöltött valahol, azt ismerik. Válj idegenné. Egyszavas szerep a poroszlóé tíz- és tízezer éve. A pillanat is éppilyen régi, tudom, amint a háttérben állok. Nincs több tennivalóm. Ketten vannak, katonai egyenruhában, fegyveresen, karszalagosok. Nem durvábbak és nem emberségesebbek, mint kell. Értik a dolgukat. Nem vagyok bátor és nem nyüszítek, amint meghallom: -Velünk jön.
